2014. március 8., szombat

A fekete munkás, avagy kis esti hőbölgés



Van ma bennem valami fojtott, látszólag ok és cél nélküli indulatosság, kötekedhetnék, hőbölöghetnék. Nem bánt semmi, nem bánt senki, csak van. Úgyhogy, most elmorgom a magamét, a cégemről, az osztrákokról, meg mindenről, az apróságokról, amik kicsit mégiscsak nyomják a begyemet. Erre is jó a blog. Tudom, van, aki nem szereti az ilyesmit. Nekik ajánlanám, hogy ezen a ponton hagyják abba a bejegyzés olvasását, és váltsanak erre az oldalra.
 Köszönöm.

Tehát. 
Azt a jóságos káposztasavanyító, hegytetőről jódlit kiabáló, zergetollkalapos, bőrgatyában sramlira táncoló, lótenyésztő labanc hétszentségét ennek a nyavalyaverte szőkefejű, savószemű, gyereknek csipogó, a macskát is "kotz"-nak mondó sváb világnak, továbbá, az összes féligazságokkal dobálózó, szőrszálhasogató, zabhegyező, vínersniccelzabáló ostobának, megspékelve úgy általában azokkal az emberekkel, akiket nemzetiségtől függetlenül seggbe rúghatna az ördög, mindig, mikor nem arra használják a szájukat, amire kéne és azt hiszik, nem feltűnő, ha hülyeséget beszélnek, és krucifix és irgumburum és kurtafarkú malac.



Na. Valamikor november táján, felmondtam ugye. Azért, mert, hogy is mondjam szépen, tele lett a tököm. A főnökeim nem rossz emberek, nem is csinálják rosszul, amit csinálnak, csak vannak dolgok a cégnél amik az én világomba nem férnek bele. Aztán, szóban megegyeztünk, hogy nem kell rohanni, amint én találok melót, vagy ők valakit a helyemre, szólunk egymásnak és majd onnantól számítva egy hónap múlva, ami a  felmondási időm, könnyes búcsút veszünk. Tehát a felmondásom csak elméletben történt meg. Azóta sakk matt, mert én nem találtam munkát, ők nem találtak embert. Én nem erőltettem agyon a dolgot, mert szerencsére most már vagyok úgy anyagilag, hogy nem a túlélésért kell dolgoznom, ha egy-két hónapig munka nélkül leszek, hát annyi baj, legfeljebb a Zasszony kap hülyét tőlem, hogy a nyakán lógok álló nap. Meg most nem is akarok feltétlenül félmegoldásokba belemenni. Meg talán nem is ártana egy kis szünet. Ők meg, hát...nem bővelkedtek jelentkezőben.

Kidobtam fácsebukra a lehetőséget, mondom legyen egy jó szittya legény a helyemre. Sokat nem kellett válogatnom, mert egy ember,- S. -jutott el odáig, hogy végigolvassa és értelmezze a betűket, küldjön egy német önéletrajzot, meg motivációs levelet. S.-t be is hívták próbamunkára, le is nyomta a három napját. Ebből egy felet együtt dolgoztunk. Ritkán találok elsőre szimpatikusnak valakit, ő az volt. Gyakorlatilag második anyanyelve a német, tanulékony, értelmes fickó. A közvetlen főnököm osztotta a véleményemet, szorozta a lehetőségeket és úgy küldte útjára a legényt, hogy fel van véve. Jól van mondom, a vadmagyar utánpótlás biztosítva. Majd két nap múlva visszamondták. Az indok: kevés (konkrétan nincs) tapasztalata állatokkal és épp egy új projekt kezdődik a cégnél, ami sok idejét veszi el a főnökségnek, nem lesz idejük odafigyelni az új ember betanítására. Ezt még megértem. De hogy ezt nem lehetett egyből kinyögni, na ezért kicsit menjenek el kapálni, negyven fokban, ingyé'.

Oké, ki maradt? Valami szlovák ürge, aki állítólag nyolc éve dolgozik lovakkal és alig beszél németül. Na, ő nem jött be az első próbanapra. Kiesett.

A másik jelölt engem is meglepetésként ért. Toni, a nigériai menekült. Mielőtt szó érné a ház elejét, tőlem hupizöld is lehetne a színe, nem az a bajom. Lenyomtam egy napot a sráccal, tapasztalataim a következők: Szorgalmasnak szorgalmas. Szimpatikusnak...határeset. Ezen kívül: egy árva szót nem beszél németül, valószínűleg életében nem látott biciklinél komolyabb járművet, határozott meggyőződése, hogy az állatoknak nincs lelke. Ami a tapasztalatait illeti: gyerekkorában volt egy kutyája aki mindenkit megharapott, meg egyszer őrzött kecskét, mármint ő, nem a kutya, továbbá fél a lovaktól. 

És felvették,-azt hiszem ezt a szót még nem írtam le a blogban, de-bazdmeg.


Bruttóban 400 euróért kevesebbért, mint anno engem. Nem bírtam nem megkérdezni, hát azért, mert nincs végzettsége. Teszem hozzá, nekem sincs, osztrákéknál ugyanis van direktben állatgondozó szakma, én meg nem az vagyok. De majd állítólag idővel többet kap. Hát, lehet, hogy max egy zsemlével. Vagy még gyapotot is nekiállnak termeszteni. 
Mindegy, nem kérdezték a véleményemet, én meg nem mondtam. Ha a lovaknak továbbra is jó sora lesz, a többi miatt már főljön másnak a feje.

De most komolyan, miért nem lehet egyszer az életben őszintének lenni, odaállni a másik elé és elmondani, amit gondolunk? Mert hogy innentől az egész procedúra egy orbitális kamu volt, az tiszta. Nem ezek voltak az indokok és nem ezek voltak a célok. Benne van az osztrákban ez a fajta "antidirektség", ami néha egyébként kifejezetten kényelmes, mert lassabban lesz egy kellemetlen szituációból kurvanyázás, de ilyenkor fejbe tudnám húzni őket sauerkrauttal .

Most az jut eszembe, mikor még egyedül laktam, és a "hazautazó" napjaimon, azaz mikor meló után mentem Agyarországra, párszor bepróbálkoztam a kéréssel, ugyan had hoznám már magammal dolgozni Kutya Urat, ne kelljen plusszban 40 kilómétert utaznom nyugatra, hogy aztán keletre fordulva ugyanazt bejárjam mégegyszer. "Nem lehet", mondák, kutyatilalom van a cégnél. És tényleg, még a klienseknek szánt szórólapon is az van, hogy kutya nem jöhet. Nade, akkor, miért hozzák magukkal a bennfentesek a kutyáikat állandóan, kérdezem én? Hát azért-mondja a honlap, meg az említett szóróanyag- mert azok bizony terápiás kutyák! Ez így rendben is van, egy terápiával foglalkozó egyesületnél, nem?

A gond ott kezdődik, hogy most már majd másfél éve figyelgetem ezeket az ebeket, meg a kis gazdáikat. Kutyát láttam már, ebben talán adtok a véleményemre. Hát, ezek a jószágok úgy terápiás kutyák, ha a dolog értelme az, hogy terápiára szorulnak. Problémás, félrenevelt, idegbajos jószágok, hozzá nem értő gazdákkal. Arról van szó, hogy...hogy nincs annyi ezekben az emberekben, hogy kimondják: azért-és másodszor írom le- bazdmeg, mert az én kutyám, és egyszerűbb a napom, ha behozom. 

Ennyi.  

Na. Kimorogtam magam. Jól vagyok. Köszönöm a türelmeteket. 17-ével kezd a négus, akkor felmondok, egy hónapig próbálok majd még valamit kezdeni vele. Aztán kalapot emelek. 

Nem. Én legalább őszinte vagyok. Nem emelek kalapot. Beteszem magam mögött az ajtót, aztán boldoguljanak.
Visz-lát.

Három a magyar igazság. 
Bazdmeg.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése